A veszekedés - szó-formájában és a mindennapi életben - persze tompítható. Nézeteltérés, vita, összezörrenés, mikor mi lesz belőle. Annyit leszögezhetünk, hogy nincs olyan párkapcsolat, ahová még egyszer sem kopogtatott be a veszekedés, ez a nem kívánatos, rossz vendég. Van, ahol ez a vendég még csak éjszakára sem marad, van, ahol ott alszik pár napot, majd sokáig színét sem látják, és olyan is ahová vissza-visszajár. Előfordul az is, hogy észrevétlenül beköltözik a kisszobába és egyre több részt kér az életünkből, ami utána már soha nem lesz a régi. A metaforáknál maradva, úgy gondolom, fehér holló ritkaságú az olyan párkapcsolat, ahol még soha nem történt semmilyen összezörrenés, véleménykülönbségből fakadó feszültség. Annyi bizonyos, hogy jobb felkészülni rá, előbb-utóbb úgyis utolér minket. Hiszen a legbiztosabb párkapcsolatokban is előfordul néhanapján egy-egy szócsata. És ez így van rendjén, ettől még nem dől össze a világ.

Miért veszekszünk? 
Nem hiszem, hogy bárki vállalkozhatna arra, hogy általánosságban beszéljen az okokról, miértekről. Jómagam sem tettem szert ős-bölcseletre és nekem sem jut eszembe okosabb a banális frázisnál: mindannyian mások vagyunk. Más mintákat hozunk otthonról, más a temperamentumunk, más dolgokat tartunk fontosnak.
Amikor két fiatal egymásba szeret, csak a jó dolgokat látják egymásban. Valahogy az agyunk úgy van kódolva, hogy eleinte egyszerűen nem akarjuk észrevenni a másik előnytelen tulajdonságait. No de a néhány órás randevúk alkalmával ezeknek esélyük sincs a felszínre kerülni, hiszen ilyenkor mindenki igyekszik elrejteni hibáit. Később, ahogy a kapcsolat komolyodik, idővel múlik a rózsaszín köd is, bár eleinte, ha meg is látjuk párunkban a zavaró dolgot, nem biztos, hogy szóvá tesszük. A „nem vettem észre” - szakaszból, átléptünk az „észrevettem, de nem szólok szakaszba”. A kapcsolatok „észrevettem és szólok is érte”- életszakasza leginkább az együttélés alkalmával jön el.
Egy komoly, kiegyensúlyozott párkapcsolatban a legritkább esetben szólnak arról a veszekedések, hogy ki hol nyomja a fogkrémtubust, vagy a ház ura lehajtja-e a vécédeszkát. Ezeket csak a divatos sablonok emlegetik a veszekedések „leggyakoribb” kiváltó okaiként. Ezek azok a dolgok, amelyeknek sohasem szabad veszekedéssé fajulniuk. Biztos vagyok abban, ha emiatt heves szóváltásba kezdünk, sokkal komolyabb problémák állnak a háttérben. Ha zavarnak minket ezek az apróságok, úgy gondolom, maximum kétszer kell megemlíteni párunknak, hogy szeretnénk, ha változtatna szokásain. Ha a férfi figyel ránk, ennyi elég és ezek után magára is figyelni fog. Persze előfordulhat, hogy szétszórtságból, de leginkább megszokásból elfelejtkezik magáról.

Semmiképpen se essünk neki emiatt, adjunk egy kis türelmi időt. Türelem, alkalmazkodás és kompromisszumok nélkül nem tartható fenn egyetlen párkapcsolat sem.Mielőtt ráripakodnánk párunkra, nagy levegő! Gondolkozzunk el egy pillanatra: tényleg rá haragszunk-e, vagy csak a munkahelyi stresszt akarjuk a legrosszabb módon levezetni. Semmiképpen ne akarjuk az egész férfit megváltoztatni, mert az szinte lehetetlen. A sikerhez apró szokásbeli változtatások kellenek. Az együttélésnek vannak íratlan szabályai, amelyekről azonban beszélni kell, és ha ezeket mindketten elfogadják, nem lehet probléma.

Nem kérdés, hogy a veszekedés nem jó, a vita azonban más. Vitatkozni igenis kell. A vita a szükséges rossz. Nem feltétlenül ajtócsapkodásokba és tányértörésbe torkolló, leginkább az egyik fél sérelmeit felemlegető meddő vitára gondolok. Egy korrekt, építő jellegű vita az egészséges párkapcsolat része. Ne hordozzuk a feszültséget, mert előbb-utóbb megtelünk vele és kirobban belőlünk. A vita legyen feltáró, ne kiabáljunk tücsköt-bogarat a másikra. Legyünk objektívek és minden körülmények között őszinték.

Forrás: INTIMZONA.HU/DMD